Nem sok van már hátra a thaiföldi emlékek felidézéséből, így most egy utolsó, vagy utolsó előtti nagy hajrát indítványoztam magamnál.
Mindig is lenyűgözött a tenger, a tengerfenék, a furcsábbnál furcsább halak és nem halak, a változatos színű és igen széles skálán mozgó méretű kagylók és csigák végtelen tárháza. Minden tengerből van némi kagyló-csigaház-kő gyűjteményem, ahol eddig voltam.
Amúgy, összeszámoltam, eddig voltam már több tengerben is: Balti, Földközi (itt többször is), Vörös, Holt, Fekete, Thai-öböl (ez inkább a Csendes-Óceán része, mint az Andaman-tengeré vagy az Indiai-Óceáné, de földrajzilag mégis különálló egység), Magyar-tenger :)
Szóval elindultunk a pattayai-kikötőből. Az első megállónk a nyílt vízen volt, vagy 30-40 percet merültek néhányan a hajóról. Én csak csobbantam. Meglepően meleg volt a nyílt víz, de ez az Egyenlítőtől körülbelül 1000 kilométernyire talán nem is meglepő :)
Ez logikusnak is tűnt, leszámítva azt, hogy 1, a víz alatt nehéz levegőt venni 2, "én nem tudok úszni" 3, ha tudtam volna is, 4 kg ólom úgy húzott le, mintha örvénybe kerültem volna. Persze ez utóbbi erős túlzás, de miután teljes felszerelésben beléptem a vízbe, és a megszokott-tól eltérően a víz és a felhajtó erő nem dobott fel ... nos, ELBIZONYTALANODTAM.
Jól eltávoldotam már a hajótól, amikor Nir megvárt. Ott kétségbeesetten mondtam neki, hogy ki kell menjek mert nem kapok levegőt, de mit csináljak az övvel? Hát húzzam meg! Anyád! Megpróbáltam, de kioldódott. Persze el nem engedhettem, mert akkor elveszik. Mit tehettem? Odaadtam Nirnek. (Később, mint kiderült, ő engedte el.)
Közben eluralkodott rajtam a fáradtság, a fegyverért és az övért érzett felelősség, a tudat, hogy még ki kell menjek a hajóig ... már hátúszva is majdnem meghaltam. Szörnyű volt, félelmetes. Mikor közeledtem a hajóhoz, azért kidobtak egy kötelet, hogy húzzam azon magam. Már az is halálosan fárasztó volt. A hajó faránál elvették a fegyvert, feladtam a talpakat, és annyi. Hát, szörnyű volt. Kifulladtam, tök cikinek éreztem az egészet.
A vízben, még úszás közben végig az járt a fejemben, hogy nem adhatom fel. Mert mi lenne Budapesttel meg a Seacrettel nélkülem? Aztán rájöttem, hogy semmi, ami megint csak nem adta, inkább elvette az erőmet.
Az egész fenék azonban megközelíthetetlen volt, legalábbis kézzel, mivel mezőszerűen fedték ezek a hatalmas tengesi sünök -vagy mik...
Pedig láttam nagyon szép kagylóhéj-darabokat, csillogó köveket, amik méltó példányai lehettek volna a gyűjteményemnek. De úgy voltam vele, hogy ha a tenger nem vette el az életem, akkor én sem veszek el tőle semmit. (Meg nem is tudtam volna nagyon) :)
Csupán egy pici csigaházat "tettem zsebre". Ahhoz képest, amit lehetett volna, ez tényleg semmiség :)
Egyébkét pedig nem sok időnk volt már itt, lőttem a puskával egy próbát, hogy egyáltalán érezzem, hogy milyen. A második lövés azonban ... hát, mint egy sniper :) Bal tarkón be, jobb szemen ki: nem is nagyon mozgot a halacska a lövés után semennyit. Szóval felavattam magam tengeri spear-gun vadásszá!
Ezeket pedig a képen látható tulajdonos féle, régi motors, vén róka lőtte -ugye, hogy elsőre ránézésre olyan, mint az öreg Paul Teutul az OCC-ből???
(Paul Teutul: http://en.wikipedia.org/wiki/Paul_Teutul,_Sr. )
Végül szépen zárult a napom, jó szájízzel hagytam ott az öblöt -de a fogamat nem!
A még velünk utazók akartak egy mélymerülést is végezni, de valami miatt ez kimaradt, nem valósult meg. Így még volt esélyünk "időben" visszatérni Pattayára, onnan meg Bangkokba: céges vacsora volt. Mind a három thai városból az alkalmazottak elutaztak BKK-ba a vacsorára.
Chao Praya, a Kiralyok folyoja, ahogy az angol nyelvu thai media forditja. Bangkokban lassu folyasu. Mindket oldalan, legalabbis amit en lattam a varoskozponti reszeken, egekbe toro felhokarcolok, hotelek szegelyezik. Meg persze bevasarlo kozpontok is :)
A Pearl of Siam hajoval mentunk fel le vagy ket orán át. Az apropo a nalunk, cegen belul mar jol ismert ceges rendezveny volt: nemi bonus osztassal, az ottaniaknak uj manager bemutatasaval (Sarlit itt mar sokan ismerik), valamint az eddigi ket manager bucsuztatasaval.
Jol sikerult este volt, finom svedasztalos thai etelekkel. Persze itt is megesett hogy nem tudtam, hogy mit eszek, de remelhetoleg nem rovarokat vagy halpudingot :)
Mivel sem thai-ul, sem heberul nem beszelek es nem is ertek (nah jó, héberül egyre jobban), így kicsit egyedul maradtam, voltak negyed orak, amikor csak figyeltem az embereket. Felhotlenul, egymassal elcelodve, de egymas oromeinek oszinten orulni tudo fiatalok voltak. Es megint az a franya elfogadas ... volt két, ma este eppen lanynak oltozott fiu, volt egy fiu cuccokba oltozott fiu -de nem nezett ki fiunak-, es volt egy vagy fiu vagy lany, aki fiunak volt oltozve ... Es pont leszarjak! Nem szamit, hogy miben vagy, hogy te epp hogy nezel ki, hogy mi van rajtad vagy, hogy kivel vagy. Kábé, mint a hotelben: ha papucsban es shortban, ha ingben mentem is ki az ajton, elem szaladva ajtot nyitottak. Nem a ruha es a kulso teszi naluk... Legalabis ugy tunik.
Allitolag minden es mindez a kultura resze. Nehezen tudom felfogni, hogy milyen kulturalis vagy barmilyen elonyel jar(t) az, hogy ilyen szinten elfogadjak a massagot. Talán egy elonye megiscsak lehet: tobb energiat tudnak a fonts dolgokra forditani ahelyett, hogy folyton azt kellene nezni, hogy vajon mit gondolnak rolam... En is beleesek ebbe a megfelelni akarosdiba minden nap valamilyen szinteken. Es igy belegondolva nem konnyu...
Ezen az esten megismerkedtem egy izraeli uzletemberrel, a thai "Chang" sort bevitte izraelbe... Szoltak, hogy menjek veluk a MIXX-be (ez az a pick-p klub, ahol voltam amugy hetfon is), de az elmúlt két nap utan annyira faradt voltam, hogy nem tudtam igen-t mondani. Nagyjabol lemerult az osszes akkumlatorom... Azért talán ha egyszer ide jönne Budapestre, tudnék neki miben segíteni ;)
Szóval így zárult a szerda, Pattaya, a Thai-öböl béli móka, és a BKK-i esti rendezvény.
Hihetetlen tartalmas két nap volt, melyek már magukban is elég fáasztóak lettek volna. Nem beszélve a szombat délelőttől folyamatosan tartó állandó jövésmenésről, élményekről, stbstb. Félhullaként zuhantam ágyba, de aludni még nem tudtam a fejemben újra és újra felszínre kerülő emlékek miatt. Így váltottam, közel 700 ft/perces alapon, egy rövide telefonbeszélgetést azokkal, akik a legfontosabbak, majd olvastam. (Frei Tamás jó könyvet írt a Megmentővel. Kíváncsi vagyok a többire is. "mobi" formátumban valakinek megvan?) :)
Hát eddig volt időm most írni, de tulajdonképpen le is írtam, amit akartam.
Csütörtkön megint iroda volt, meg shopping, ajándékok, emlékek, igazából fejben már a visszafelé 17 órás repülőutat szugeráltam: hogy minél gyorsabban teljen el.
Nem szeretek repülni: eléggé helyhez kötött. Aludni -nekem- kényelmetlen. Etai csütürtük este már viszsarepült Izraelbe, szóval az estét már pihenéssel töltöttem. Nem volt kedvem sem mazzsázsra menni, se semmihez. Lementem boltba venni teát -ami itthon 350, az ott 70 ft ...-, meg csináltam egy pár fotót a cigisdobozokról... De azt a fotót már csak a Facebookra töltöm fel :)
A reptérre három órával korábbra mondták, hogy menjek ki -kár volt. Elég lett volna két órával is. De a Moszkváig tartó út relatíve gyorsan elszállt, Oroszországban majd halálra untam magam -és esett a hó is. Este fél 10 körül pedig már ismét Lisztferihegy...
Nem akarom túl érzelgősen zárni a blogot, így röviden csak ennyi: visszamegyek!
Kap Koon Krup , Thailand! I'll be back!
